Ebben a kedves kompozícióban egy fiatal lány kedvesen fekszik a buja zöld füvön, élénk piros szoknyája köré terjed mint a természet szövetéből készült volna. Renoir ecsetmozdulatai megörökítik a napfény lágy játékát, amely átszűrődik a fák között, lágy árnyékokat vetve, élettel telivé téve a jelenetet. A művész jellegzetes laza és kifejező stílusa fokozza a vitalitás érzését, és arra hívja a nézőket, hogy érezzék a környezet melegét; mintha hallanák a levelek suttogását a szellőben.

A színpaletta földszínűtonokban gazdag, amelyek csodálatosan kontrasztálnak a fiatal lány feltűnő ruházatával. Az arca nyugodt kifejezése békés elmélkedés érzését árasztja, talán ábrándozik vagy a nap melegében süti magát. Ez egy időben megfagyott pillanat, a fiatalság és a szabadság ünneplése a természet ölelésében. Ez a mű rezonál a 19. század végének impresszionizmusával, megtestesítve egy intimitás szép pillanatát, amely egyszerre tűnik múlékony és örökkévaló. A mű történelmi kontextusa egy olyan időszakra utal, amikor a művészek elkezdték átölelni a természetes tájakat és a mindennapi életet, távolodva a hagyományos stúdióportréktól, így ez a mű jelentős hozzájárulást jelent a műfajhoz.