Ebben a szuggesztív mesterműben egy figura hangsúlyosan áll egy hídon, arca egy kiáltásban torzult, ami úgy tűnik, visszhangzik a környező zűrzavarban. Az ég csavarodó színei—tüzes vörösek és narancsok a mély kékkel szemben—háttérként szolgálnak, amely visszatükrözi a figura kínzó arckifejezését, mintha maguk az elemek is rezonálnának az ő kétségbeesésével. A táj íve azokat a tekinteteket vonzza, akik a horizont felé néznek, ahol lágy hajók úsznak egy kanyargó vízfolyáson, érzést adva a mozgásról és folytonosságról, ami éles ellentétben áll a híd merevségével. A merész ecsetvonások használata nyers, szűretlen minőséget kölcsönöz a jelenetnek; a vibráló színek energiával pulzálnak, megragadva az egzisztenciális félelem lényegét, amely egyszerre vonzó és elbűvölő.

Ez a munka olyan időszakban született, amelyet a pszichológiai felfedezések és a hagyományos ábrázolásokkal való elszakadás jellemez. Egy ilyen vonzó érzelmi táj létrehozásával a művész egyetemes érzést kelt a szorongás és félelem terén, feltárva az emberi létezést. A figura agonizáló kiáltása túllép a személyes küzdelmen, meghíva a nézőt, hogy nézzen szembe saját érzéseivel a kétségbeesés és a magány terén. A történelmi értelmezések kiemelik ezt a darabot, mint választ az ipari korszak elidegenedésére, amikor az emberiség a gyorsan változó világgal állt szemben. Ennek a műnek a jelentősége nemcsak vizuális erejében rejlik, hanem abban az képességben is, hogy mély érzelmi igazságokat artikuláljon, így alapköve a modern expresszionizmusnak.