A tájkép kibontakozik előttünk, egy szőnyeg, amelyet a késő délután finom árnyalataival szőttek. A jelenetet egy enyhe lejtő uralja, melynek felülete a texturált ecsetvonások kavalkádja, ami a fű és a vadvirágok vad bőségére utal. Egy ösvény kanyarog lefelé, a nézőt a festménybe való utazásra hívva. Az ég, a halványkék és krém színek vászna, a szürkület közeledtét sugallja, nyugodt fényt vetítve az egész kompozícióra.

A tekintet az előtérre irányul, ahol egy alak ül, talán pihen, talán dolgozik. Formájukat hasonlóan lazán ecsetvonásokkal jelenítik meg, beleolvadva a környezetbe. A levelektől megfosztott fák, mint finom csontvázak állnak a horizonton, ágaik az ég felé nyúlnak. A művész színeinek mesteri használata a mélység és a hangulat érzését kelti, lehetővé téve a néző számára, hogy szinte érezze a hűvös szellőt és a vidék csendjét. Az összhatás a nyugalom és a szemlélődés, a pillanat, amelyet az időben megörökítettek.