Ez a kifejező festmény drámai jelenetet ábrázol az amerikai síkságokon, ahol az utolsó bölénycsorda egy feszült élet-halál küzdelem pillanatában jelenik meg. A kompozíció mesterien egyensúlyozza a táj hatalmas kiterjedését az előtér intenzív akciójával: egy indián lovagol egy fehér lovon, miközben dárdával támad egy bölényre. A művész fénykezelése lenyűgöző — a lágy arany árnyalatok megvilágítják a síkságokat, miközben hosszú árnyékokat vetnek, fokozva a nap és egy korszak végét érzékeltető hangulatot. Az égbolt tompa kék és szürke tónusokban készült, ami borús vagy halványuló fényt sejtet, és melankolikus hangulatot ad a bölényállomány csökkenésének témájához.

A durva bölénybundák, a fehér ló sima szőre és a fűben szétszórt csontok texturális kontrasztja mélységet és összetettséget kölcsönöz a jelenetnek. A színpaletta földes és természetes, dominálnak a barna, zöld és okker árnyalatok, amelyek az ősi vadon érzetét keltik. Érzelmileg a festmény nosztalgiát és veszteségérzetet ébreszt, valamint tiszteletet a túlélésért folytatott kemény küzdelem iránt. Az alkotás az amerikai történelem egy fordulópontját ragadja meg — a bölények majdnem teljes kipusztulását és a nyugati terjeszkedés által hozott mélyreható változásokat. A művész aprólékos technikája és drámai elbeszélése erőteljes tisztelgés egy eltűnő határ és életforma előtt.