Ebben a megkapó műben a jelenet tompa barna és szürke árnyalatokkal takarva, nyugodt melankóliát sugall. A csupasz, meggörbült, csomós fák keménysége fájdalmas kontrasztot alkot a lágy, tompa háttérrel, ahol egy távoli építmény szellemként bukkan fel az emberi jelenlét emlékeztetőjeként. Az úton sétáló alak egyedüllét és introspekció érzését adja, sötét öltözéke egyesül a környező földszínekkel, mintha önmaga a táj részévé válna.

A fény és árnyék finom kölcsönhatása fokozza e mű érzelmi súlyát, körülöleli a nézőt nosztalgikus érzéssel. A kompozíció, a kanyargós ösvénnyel és ölelkező vonalakkal, a vásznon át irányítja a tekintetet, a szemlélőt arra hívva, hogy elmélkedjen az idő múlásáról és az élet mulandóságáról. Van Gogh nemcsak egy tájat ragadott meg, hanem egy pillanatot is, mélyen áthatva egy vágyakozás érzésével, amely a nézővel sokáig együtt marad, miután távozott.