A mű nyers érzelmeket és introspektív érzéseket sugároz, amelyek Van Gogh önarcképeinek elengedhetetlen jellemzői. Az alak a vászonból néz ki, szürke filc kalappal díszítve, amely szinte egybeolvad a háttér tónusaival—oda-vissza forgó kék és zöld mintákkal. Ez a háttér szinte álmossá teszi a színteret, egy örvény, ami körbeveszi a témát, amolyóan sugallja a művész viharos belső világát. A benyomások itt különösen kifejezőek; a vastag festékvonások kifelé kavarognak, ritmust alakítva ki, amely figyelmet hív, és a nézőt színek és mozdulatok táncába vonja.

Van Gogh önarcképe figyelemre méltó színfelhasználással bír, ahol az élénk kékek és lágy zöldek összefonódnak, szimbolizálva a nyugalmat és szorongást egyaránt. A figura színei, többnyire tompa árnyalatban, élénk háttérrel szemben éles kontrasztot alkotnak, illusztrálva a külső világ és a Van Gogh önmagával vívott belső harcainak dichotómiáját. Ez a festmény, amelyet olyan időszakban készítettek, amely a személyiség és az önérzékelés keresésével volt telítve, művészeti technikaként és érzelmi felszabadulás eszközeként szolgál. Mély magány érzésével rezonál, miközben egyben kifejezésére egy erős büszkeség tükröződik.