Egy jelenet bontakozik ki előttem, lélekbe hatoló nyersességgel vésve. Az alakok eltorzultak, formáik homályosak a sötét táncban; olyan, mintha egy kézzelfogható rémálomnak lennénk tanúi. Az előtérben lévő korlát akadályként szolgál, de nem tudja megfékezni az érzelmi vihart. A sötétség mindent átfogó, egy üresség, ahol a láthatatlan les. A félelem érzését érzem, egy nehéz súlyt, ami a mellkasomat nyomja. Ez egy nyers igazság, amelyet díszítés nélkül mutatnak be; a zord időkben a humánum állapotának tanúsága. A vonal használata, az élénk színek hiánya – mindez hozzájárul ehhez az erőteljes és elhagyatott légkörhöz. Szinte hallom a kétségbeesés suttogását, amint évszázadokon át visszhangzik, hátborzongató emlékeztető az emberi kegyetlenségre és szenvedésre.