Egy szigorú, megrázó táj bontakozik ki előttünk, egy bizonyos művész munkáját meghatározó nyers, belső őszinteséggel megfestve. Egy magányos alak fekszik egy ágyban, a makulátlan fehér lepedőkön a veszteség kárminvörös bizonyítéka látható. Fölötte, a látszólag végtelen égbolton függve, több szimbolikus tárgy lebeg, finom, de törhetetlen szálakkal kapcsolódva a központi alakhoz. A figurák lebegni látszanak, tanúsítva a művész személyes szomorúságát és fizikai fájdalmát. A távolban egy sivár ipari tájkép emelkedik ki, a kibontakozó tragédia néma szemlélője. A színpaletta tompított, a földes tónusok és az ég hideg kékjei dominálnak, fokozva a jelenet érzelmi intenzitását.