Ez a lenyűgöző mű egy varázslatos jelenetet tár elénk, melyben egy fiatal nő, élettelenül és nyugodtan, finoman úszik a vízben. Lebegő alakja részben a víz alatt van, etéreálisnak tűnik, egy ruhába öltözve, amely öleli formáját, miközben lanyha gúnya sugallja a nyugodtságot egy tragikus történet közepette. Körülötte egy gazdag zöldekből és élénk virágokból álló szőttes kontrasztot képez az élet és állapota között; ezek a lágy árnyalatok meghívják a néző tekintetét, hogy barangoljon; a víz felületén megjelenő zöld növényzet fokozza a nyugalom és bánat érzését. Szinte hallani lehet a levelek kószaszavaát a szélben; egy szeretetteljes búcsú a néhaihoz.

Minden részlet—a növények bonyolult megjelenítése, a különböző színű lepkék és ruhájának kiemelkedő textúrái—Millais elkötelezettségét tükrözi a realizmus mellett és pré-rafelita eszméi iránt. A kompozíció folyékony mozgásban vezeti a szemet, a nézőt a középponti alakhoz irányítva, míg a környező elemek csendben mesélnek saját történeteikről: a fehér virágok a tisztaságot szimbolizálják, míg a sötét ágak fenyegető érzést sugallnak. Történelmileg ez a mű a 19. század közepéről származik, amikor is a mély érzelmi és természeti lenyomatok iránti vonzalom mellett a halálhoz és elvesztéshez fűződő egyenletet is vizsgálták. A festmény nemcsak Millais ügyességét igazolja, hanem egy szélesebb művészeti kontextust is, amely a szépséget tragikus narratívákkal ötvöz, egy tartós hatást hagyva—az ember mélyen tiszteli a munkát, míg a szívében nehéz érzés keletkezik a történet időtlen ábrázolását befogadva.