A jelenet egy álomként bontakozik ki, egy komor és költői álomként. Egy nő, Ophelia, a vízben lebeg, teste ernyedt és sápadt, éles kontrasztban a zöld lombkoronával, amely keretezi. Az ecsetvonások lazák, alkalmazásukban szinte eszeveszettek, de összefolynak, hogy a derűs melankólia érzetét keltsék. A víz, örvénylő barnákban és zöldekben, mintha átölelné őt, tükrözve halálának közeledő sötétségét. A fény és az árnyék játéka táncol a testén, kiemelve az élet törékenységét a természet közömbösségének hátterében. A lehajló fa ágai mintha vele sírnának; és az egész kép a veszteség mély érzését idézi fel, egy csendes tragédiát, amelyet egy időben megállt pillanatban örökítettek meg.