Ez a kifejező fametszet egy békés tóparti jelenetet ábrázol, amelyet finom, de kitartó eső borít. A kompozíció központjában egy magas, buja fa áll, melynek levelei finom textúrájúak, kontrasztban a hulló eső vonalaival. Az eső ritmikus függönyt alkot, mely lágyan összeköti a földet és a vizet, békés hangulatot teremtve. A part mentén az árnyalatában borostyánsárga nád könnyedén himbálódzik, jelezve a szél hatását az eső között. Egy magányos csónakos, egyszerű ruházatban, bottal irányítja apró hajóját, csendes történetet mesélve az emberi magányról és jelenlétről a víz és ég hatalmas terei között.

A művész technikája a hagyományos fametszet mesterségbeli tudását tükrözi, finom kék és zöld árnyalatokkal keverve a nád és a talaj földszíneit, így kiegyensúlyozva a hűvös atmoszférát. A kompozíció a fa függőleges alakját a tó és az ég horizontális tágasságával egyensúlyozza, gördülékeny szemmozgásra ösztönözve. Érzelmileg a jelenet nyugodt, enyhén melankolikus – a természet gyengéd viharában megélt csendes kitartás pillanata. Az 1932-es alkotás az 20. század eleji japán tájképfestészet lelkületét tükrözi, amely egyszerre öleli át a természet szépségét és az emberi méretet, elmélkedő betekintést nyújtva a mindennapi vidéki élet csendes drámáiba.