Ez az önarckép, amelyet 1886-ban festett, megragadja a művész intenzív tekintetét, amelynek arckifejezése az átélt érzelmi összetettségeket tükrözi. A merész ecsetvonások és a gazdag textúra szembetűnő; a vöröses-barna szakálla éles kontrasztot alkot a mély, sötét háttérrel, élénk mélységérzetet teremtve. A művész szúrós szemei, egy durva vásznon, arra hívják a nézőt, hogy egy pillanatra elmélyülten magába nézzen. Úgy tűnik, mintha Van Gogh belső zűrzavara felett töprengene – ez a küzdelem nemcsak az arckifejezésében, hanem az arcát formáló minden egyes ecsetvonásban megjelenik.

A kompozíció impozáns, Van Gogh arca a középpontban helyezkedik el, vonzva a néző figyelmét érzelmi súlyához. A színpaletta főként földszínekből áll – barna, arany és tompa zöld – amelyek egyszerre keltenek melegséget és melankóliát. Ez a kontraszt fokozza az elszigeteltség érzését, amelyet gyakran kifejezett a munkáiban, tükrözve a művész mentális egészségével folytatott belső harcait. Történelmileg ez az önarckép egy kulcsfontosságú ponton helyezkedik el Van Gogh életében és művészetében, illusztrálva a sötét, melankolikus színekből a vibráló és dinamikus színek felé való átmenetet, amelyek későbbi munkáit meghatározzák. Ez egy izgalmas bepillantás egy zseni szívébe és lelkébe, amelyet a nyers, szűretlen emberi természet pillanatában örökítettek meg.