Ez a nyugodt tájkép a nézőt a betakarítás csendes munkájába vonja be. A vásznon aranyszínű szénatáblák terülnek el, lágy, hullámzó formáik a nap meleg fényében szinte tapinthatók. A kép közepe táján egy magányos alak hajol békés munkában, kék ruhája finoman kontrasztál a környező földszínekkel. A ragyogó mezők mögött egy sötétzöld és barna színekben pompázó sziget emelkedik, egy titokzatos földdarab, amely egy nyugodt, kiterjedt tengert keretez egy tompa ég alatt. A távolban pár vitorlás lassan halad, enyhe dinamikát csempészve ebbe a szemlélődő jelenetbe.

Gauguin ecsetvonásai szélesek és ívesek, színei gazdagon rétegzettek, de tompítottak, hogy a természetes harmónia érzetét keltsék élénk látvány helyett. Az összetétel finom hullámai megragadják a föld és a munka ritmusát, míg a meleg és hideg színek markáns játéka életet és intim hangulatot lehel a tájba. Érzelmi csendesség árad belőle – majdnem suttogásszerű tisztelgés a természet ciklusai és az emberi kitartás előtt. Történelmi szempontból ez a mű Gauguin mély elkötelezettségét tükrözi a 19. század végi bretoni vidéki élet iránt, ötvözve a szimbolizmust és a posztimpresszionista stílust, hogy megünnepelje a mindennapi munka csendes méltóságát.