Ebben a szigorú kompozícióban egy figura, látszólag dacolva a gravitációval, karjait a sűrű tömeg fölé emeli. A jelenet színházi intenzitással bontakozik ki, mint egy kötéltáncos a szakadék szélén, a küszöbén... minek? A művész ügyes fény- és árnyékkezelése fokozza a drámát, előérzetet kelt; az alany a levegőben lebeg, a háttérben egy épülettel, amely a bezártság struktúrájának tűnik.

A tömeg alul a forrongó arcok tömege, mindegyik egy kis tükör, amely a teljes nyugtalanságot tükrözi. Ez a mű nyers, szinte erőszakos energiával rezonál, bizonyítva a művész képességét arra, hogy a zűrzavaros időkben megragadja az emberi állapotot. A finom vonalak, amelyek a figurákat alkotják, a rézkarc technikáját mutatják, a tónusbeli variációk pedig mélységet adnak.

A mű a bizonytalanságra tett megjegyzésnek tűnik. A feszültség tapintható, a korabeli politikai és társadalmi aggodalmak vizuális visszhangja.