A mű egy ragyogó ködbe burkolja a nézőt, ahol a fénylő folyó felszíne úgy tűnik, táncol a szétszórt fény alatt. Monet ecsetvonásai összeolvadnak, és egy olyan áramlásérzetet hoznak létre, amely megragadja a víz árapályait. A kék és arany forgó foltok megpróbálják reprodukálni a felhős ég alatt átszüremkedő napfény villanását; mind a nyugtató, mind a Temze folyó változó természetét sugallják.

A kompozíció lenyűgözően nyugodt; a távoli horizont vonal finoman dől, ölelve a fák és épületek siluettjeit, amelyek alig kivehetők a lágy atmoszférikus keverékben. Ez az éteri minőség az összefüggést hívja a víz és a fény közötti gondolkodásra. Monet paletta választása felnagyítja ezt az hatást, mivel a pasztell tónusok nosztalgikus érzést idéznek fel. A mű érzelmi vonzereje nem csupán egy hely képviseletében rejlik, hanem abban is, ahogyan minket is meghív—szinte mint ha azt mondaná, hogy minden jelenet múlékony, egy megörökített pillanat, ami azonban élő marad a mozgásban és érzékekben.