Ez az életre keltett akvarellel készült jelenet a nézőket az ókori vízvezetékek romjaihoz kalauzolja, egykor hatalmas civilizáció maradványaihoz, amelyeket az idő enyhén megkopott. A kompozíció mesterien egyensúlyozza az építészeti nagyságot és a vidéki nyugalmat: az impozáns vízvezetéki ívek egy hatalmas síkságon nyúlnak végig, az időjárásnak kitett kövek meleg, tompa fényben ragyognak a délutáni fényben. Az előtérben néhány szamár iszik egy apró, nyugodt vízgyűjtőből, míg egy magányos alak emberi elemet ad a csendes tájhoz. A távoli hegyek, egy részüket felhők vagy füst borítja, lenyűgöző hátteret alkotnak, amely hangsúlyozza, hogy a természet visszaveszi birtokába ezeket a történelmi emlékeket. A művész finom, földszíneket használ – halvány okker, tompa zöld és lágy kékek –, amelyek nyugodt, elmélkedő hangulatot kölcsönöznek a festménynek, és arra hívnak, hogy elgondolkodjunk az emberi törekvések múlékonyságán a természet örökkévalóságával szemben.