Ez a pasztorális jelenet meleg, tompított árnyalatokba burkolózva hívja be a nézőt Arles őszies tájába. A finom ecsetvonások és a sárga, zöld és halványkék harmonikus összeolvadása nyugodt, bensőséges és egyben tágas légkört teremt. Egy kanyargós földút vezeti a tekintetet virágzó vadvirágokon, egy magányos parasztházon és a halvány ég alatt elhalványuló távoli dombokon át. Finom vibrálás érződik itt — a fény és árnyék, a természet és az emberi jelenlét tánca — amely megragadja egy csendes vidéki délután múló melegét.

Az aszimmetrikus, mégis kiegyensúlyozott kompozícióban az organikus formák és texturált mezők élesen kontrasztálnak a karcsú fák és a rusztikus falak függőlegességével. A művész technikája a posztimpresszionista formakísérletekre és színhasználatra hajlik, túllépve a puszta ábrázoláson, hogy hangulatot keltsen. A festmény nem csupán egy konkrét helyszínt ábrázol, hanem lírai magányérzést és harmóniát közvetít a földdel, tükrözve a 19. század végi művészet átmeneti időszakát, a realizmus és érzelmi rezonancia jegyében.