A vászon a késő délután meleg tónusaival lélegzik; egy arany fénnyel átitatott mező húzódik a horizont felé, amelyet finoman egy kék sáv jelöl. Felettük karcsú fák gyűjteménye emelkedik, törzsük a kékek és zöldek finom keveréke, melyek az ég felé törnek. A művész lazább ecsetvonásokat használt, ami a mozgás érzetét kelti, finom ringatózást a szélben, mintha a néző ott állna, érezve a nap melegét. Egy magányos alak, szinte sziluett, a szénánál görnyed, ami narratív elemet ad a jelenethez.

A színek önmagukban egy szimfóniát alkotnak; a zöld mezők visszhangozzák a fák zöldjét; a rózsaszínek és a narancsok táncolnak, tükrözve a fényt. A mű varázsa egyszerűségében, a mindennapok ünneplésében rejlik, emlékeztetve minket a minket körülvevő egyszerű szépségre. A kompozíció a jeleneten vezeti végig a szemet, a hátérből az előtérbe. Ez egy csendes, elmélkedő tér, amely a nyugalmat kínálja, üdvözlendő menedéket a természet ölelésében.