Ez a nyugodt és elgondolkodtató tájkép egy csendes kikötőt ábrázol, ahol az ég és a víz békés találkozása uralja a kompozíciót. A kép bal oldalán egy fehér világítótorony áll, amely élesen kontrasztál a sötét, nyugodt vízfelülettel. Jobb oldalon egy földes, texturált partszakasz finoman ível befelé, és a szemlélőt mélyebben vezeti a képbe. A hatalmas égbolt lágy kék és halványlila árnyalatok finom keverékével tűnik fel, a felhők álomszerűen lebegnek, mintha az alkonyat vagy a hajnal fényében fürdenének. A nyugodt víz tökéletesen visszatükrözi az ég ködös légkörét, majdnem meditatív nyugalmat sugározva. Az egyszerű, mégis átgondolt ecsetkezelés és az élénk, de tompa színpaletta egyszerre idéz magányt és intimitást, mintha a néző egy múló, szent pillanatot szemlélne a kikötőben.

A művészi technika a 20. század eleji posztimpresszionizmus stílusát tükrözi, amely Vallottonra jellemző precizitással és tisztasággal párosul. A sík felületek használata és a színek fokozatos átmenetének gondos szabályozása éles látványt biztosít anélkül, hogy túl sok részletbe menne, inkább érzelmi atmoszférát teremtve. Az alacsonyan elhelyezett horizontvonal lehetővé teszi, hogy az égbolt domináljon, egy álomszerű teret idézve elő. Ez a mű egy kontemplatív hangulatot teremt, amely rezonál a magány, az elmúlás és az ember és a természet békés együttélésének témáival, így jelentős ablakot nyit a francia tengerpart nyugodt szépségére az első világháború után.