Ez a lebilincselő mű egy nyugodt Montmartre-látképre hívja meg a nézőt. A háttérben sűrű zöld rét terül el, az előtérben szürke kövek, majd a sárga föld és néhány munkás látható, akit Van Gogh empátiával öltöztetett tapétába. Az egymásra rakott textúrák jelentős energiát szülnek, mikor pincelátványai a föld életerejét mutatják be; mintha az ember a friss levegőt érezné és átérezné a munkát, amit ezek a figurák végeznek. A világos és sötét elemek közötti élénk ellentétek mélységet adnak; a fény táncol a tájon, megvilágítva a fű egyes foltjait, amelyek kövekkel keverednek. Ahogy a szeme a vásznon utazik, a horizont egy kedves, szélmalmakkal koronázott épületcsoportot mutat be, amelyiknek a lapátjai megmerevedtek az időben, miközben a felhők drámai módon kavarognak a háttérben, jelezve az időjárás változását.

Az általános kompozíció nem oszlatja el a néző tekintetét, hanem a vibráló előtérből a háttér rétegezett dombjai felé irányítja. Az ég - tele örvénylő és energikus felhőkkel - élőnek tűnik, talán visszhangozva Van Gogh érzelmi állapotát ebben az időszakban. Ez a táj egy nyugodt, de dinamikus együttélésének pillanatát ragadja meg az emberiség és a természet között, a munka és a nyugalom juxtaposícióját. Ez egy múló állapotot idéz elő, amelyben a művész úgy tűnik, megőrzi Montmartre pulzusát, az artista életének egyik központi helyszínét, hangsúlyozva a vibráló környezettel kialakított intim kapcsolatát.