Ez a kép egy nyugodt és gyengéd tájat ábrázol, ahol egy magányos révész lassan siklik át egy csendes, tükröződő vízfelületen, amelyet buja zöld növényzet szegélyez. A tompa, lágy színpaletta zöld és szürke árnyalatait használja, melyek a ködös hajnal vagy alkonyat csendes meghittségét idézik. A szórt fény átszűrődik egy sűrű fákból álló részen, melyek bolyhos levelei és finom ágaik mintha lágyan olvadnának szét a felhős égboltban. A fény-árnyék játékát rövid, pöttyözött ecsetvonások alakítják ki, fokozva az álomszerű, elmélkedő hangulatot. A magányos alak a csónakban érzelmes emberi jelenlétet kölcsönöz - apró és szinte beleolvad a természeti környezetbe -, így nyugodt utazásra utal a természet békés ölelésében.

A mű egy megindító pillanatot ragad meg, amikor a csend uralkodik, és a természet gyengéd nyugalommal veszi körül a jelenetet. A technika a Barbizon iskola légköri realizmusát idézi, mesterien kezeli a fény modulációját és a finom tónusátmeneteket, meghívva a nézőt, hogy érezze a levegő frissességét és a víz lágy csobbanását a csónak mellett. A kép a 19. századi törekvést tükrözi, hogy megörökítse a vidéki élet és a természet csendes szépségét, távol az ipari zajtól — nem csupán egy jelenetet fest, hanem a békés magány és a természet intim kapcsolatának érzését is.