A műalkotás azonnal a magasodó hegyek és a folyó víz világába repít. A művész mesterien alkalmazza a hagyományos tusfestészeti technikákat, a szürke és fekete különböző árnyalatait felhasználva a lenyűgöző sziklaformációk ábrázolásához. A kompozíció két különálló, de harmonikus panelre oszlik, amelyek mindegyike a természet nagyszerűségét és az emberi alakok jelenlétét bizonyítja. Az egyik panelen egy magányos lovas alak látható, egy sziklán, amint a látszólagos óriási tájat szemléli; a másik a folyó partján egy magányos alak. A negatív tér használata és a stratégiai ecsetvonások lehetővé teszik, hogy a festmény „lélegezzen”, közvetítve mind a táj végtelenségét, mind a jelenet nyugalmát. A színek visszafogottak, de az összhatás lenyűgöző. Csodálat érzését kelti, arra ösztönözve, hogy elmélkedjünk a világban elfoglalt helyünkről. Ez egy vizuális vers, amely visszhangozza az általa képviselt ókori versek hangulatát.