Ez a kifejező festmény egy bensőséges szépség és tragikus mítosz pillanatát ragadja meg. A központi alak, egy fiatal férfi, aki élénk virágkoszorút és finom szivárványszínű övet visel, kecsesen támaszkodik egy ősi, növényzettel benőtt rom mellett. Fiatal, szinte éteri alakját finom ecsetvonásokkal ábrázolták, kiemelve bőrének puhaságát és pózának feszültségét. A háttér a természetet és a klasszikus építészetet ötvözi, buja zöld növényzet fonódik a kőoszlopok és boltívek köré, szinte másvilági légkört teremtve. A színpaletta visszafogott, mégis gazdag, földes zöldek, barnák és lágy kékek dominálnak, piros és narancssárga árnyalatokkal, amelyek a kifejező arcra és virágos részletekre irányítják a tekintetet.

A kompozíció mesterien egyensúlyozza az emberi alakot a környezettel, felidézve a Narcissus mítoszát, aki elbűvölve nézi saját tükörképét. A fény és árnyék használata mélységet és melankóliát kölcsönöz, mintha az alak a valóság és az illúzió között rekedt volna. Az érzelmi hatás mély — egyszerre érezhető a szépség és a bánat, egy intim pillanat, amely megfagyott az időben. Történelmileg ez a mű a szimbolizmus érdeklődését tükrözi a mítoszok, álmok és a belső világ iránt, így nem csak vizuális élmény, hanem elmélkedő narratíva az identitásról és az önszeretetről.