Ebben a megható művészeti alkotásban egy fiatal apáca sír helyét ás, arca a koncentráció és a kis aggodalom határán áll. Hagyományos folyó ruhát viselve, testtartása mind a kötelességet, mind a szomorúságot kifejezi, ahogy a lapátot a földbe szúrja. A jelenet finoman megkomponált, felfedve a temető komoly szépségét, ahol a holt kövek őrként állnak mögötte. A második apáca, aki a közeli síron ül, láthatóan a gondolatainkba mélyedt, talán eltűnt a halál elmélkedésében. Arckifejezése sokat mond; a megfontolás súlya azt jelzi, hogy közös megértés van a fájdalomról vagy a közelgő veszteségről.

A kompozíció gazdag rétegekben, a föld színeiből képezett paletta egy nyugodt légkört áraszt, a téma nehézsége ellenére. Az árnyak finoman játszanak a táj fölött, tompítva a sírkövek keménységét, és mélységet adnak a háttér növényzetének. Millais mesterien egyensúlyozza a fényt és az árnyékot, fokozva a jelenet érzelmi hatását. Ez a munka a nézőt egy olyan pillanatba vonja be, amely egyszerre békés és fájdalmas—meditáció az életről, halálról és a monasztikus élet szent kötelezettségeiről. A viktoriánus Angliában játszódik, ez a mű összhangban áll a kötelesség és a vallási életben rejtett érzelmi küzdelmek témáival.