Ebben a élénk vidéki életábrázolásban két nő vesz részt az olajbogyó szedésének ősi hagyományában, amit gyönyörűen ábrázolnak a van Gogh stílusára jellemző expresszív ecsetvonások. Az egyik nő egy magas létrán állva nyújtózkodik, hogy leemeljen egy olajbogyót az ágról; jelenléte a természethez való kapcsolata és a küzdelem érzésével van tele. Lent a társa nyugodtan áll, kezében egy fonott kosárral, tele olajbogyókkal, ami a munka és megélhetés szimbóluma. Körülöttük a hullámzó táj, a csavart olajfák finoman ringatóznak a szellőben, szintén beszél a mezőn végzett munka ciklikus természetéről, egy utalás van Gogh közelségére a szereplők mezőgazdasági életéhez.

A színpaletta figyelemre méltó – a fák buja zöldje kontrasztot alkot a lágy, meleg égbolt tónusaival, amelyek úgy tűnik, hogy a vivő rózsaszín és krémszínű háttéren táncolnak. Van Gogh jellemző, vastag festés alkalmazása textúrát és mélységet kölcsönöz a vászonnak; minden ecsetvonás élénk életet pulzál, a nézőnek a mozgás illuzióját adva, mintha az olajfaágak válaszul ingadoznának a munkások erőfeszítéseire. A festmény érzelmi hatása túlmutat a puszta ábrázoláson; a néző belemerül ezeknek a nőknek a csendes, ám szorgos világába, lehetővé téve egy pillanatnyi reflexiót a 19. század végén a francia vidéken élő nők csendes erejéről. E mű történelmi összefüggése, amit van Gogh Arlesban töltött ideje alatt készített, nemcsak művészeti szépséget tükröz, hanem a közösségeket támogató egyszerű, ám fontos munka mély felismerését is.