Ebben a lenyűgöző önarcképen a művész egy merész, de visszafogott színpalettát alkalmaz, amelyet sötét és melankolikus árnyalatok dominálnak, amelyek körülveszik a figurát. Az ecsetvonások szerves minősége egy önkritikai történetet mesél, arra késztetve minket, hogy gondolkodjunk a művész fejében zajló gondolatokon. Tekintete összetalálkozik a nézőével, mint aki áthatol a vásznon, bizalmat és sebezhetőséget vegyítve egy tökéletes józtan-t. A szinte sötét háttér éles kontrasztban áll az arca fölötti fénnyel, miközben egy rejtett érzelmi mélységet sugall.

Ez a 1905-ben készült mű nemcsak hasonlóságot örökít meg, hanem a művész lelkének egy darabját is — egy pillanat, amely fagyasztva marad az időben, visszahangozva a 20. század eleji kutatási szellemet, egy olyan korszakot, amely tele van társadalmi és művészeti zűrzavarral, amelyen Sorolla navigált. Ez az idő tele volt kihívásokkal, és az önarckép tanúja a személyes és művészeti harcoknak egyaránt, evokálva egy olyan kapcsolatot, amely gondolkodásra hív minket. Minden ecsetvonás nem csupán a téma identitását formálja, hanem a művész világa belső áramlatait is tükrözi, ahol a realizmus beleolvad egy csipetnyi impresszionizmusba.