Egyfajta súlyosság vonásai az evokáló műben megjelenik; a nő közvetlenül a szemünkbe néz, arckifejezése a kitartás és a sebezhetőség keveréke. Minden ecsetvonás szándékosnak tűnik, a festék rétegei textúrát alkotnak, amely magával ragadja a nézőt, közelről való megfigyelésre invitálva. Az arccsontok erős kontúrjai és az ajkak lefelé ívelése egy tapasztalatokkal teli, talán nehézségekkel teli életre utal. A bőrszíne, földszínekben ábrázolva, éles kontrasztban áll a sötét háttérrel, hangsúlyozva jelenlétét a vásznon. A fején lévő anyag puhasága — a finom redőkkel díszített fehér sapka — gyengédséget kölcsönöz, amely kontrasztban áll az arca erőteljes érzelmi áramlatával.

A színpaletta visszatükrözi Van Gogh egyedi képességét, hogy érzelmeket közvetítsen a színek segítségével. A sötét árnyalatok körbeveszik a háttérnél, míg a főszereplő egy melegség és emberség csillogásával emelkedik ki; szinte mintha fény övezi, annak ellenére, hogy a környező árnyékokban van. Ez a választás feszültséget teremt, azonnali kapcsolatérzést keltve a nézőben, kihívva minket, hogy felfedjük a történetét. Történelmi szempontból ez az arckép Van Gogh művészeti fejlődésének kulcsfontosságú pillanatát képviseli, kiemelve az egyszerű emberek életébe való mély érdeklődését. Ebben a műben a művész nem csupán egy hasonlóságot rögzít, hanem egy mély érzelmi rezgést is felfedez, egyszerű portrét időtlen karakter- és létezés-kutatássá alakítva.