A mű egy lenyűgöző portrét mutat be egy fiatal nőről, amely világosan tükrözi Waterhouse egyedi stílusát, amely a figuratív és impresszionista technikák között ingadozik. A téma egy csendes erdőben áll, körülvéve magas fákkal, amelyek elegánsan körülveszik őt, miközben gesztikulál, mintha a haját igazgatná - egy intim pillanat olajban megörökítve. A ecsetvonások kifejezőek, kézzelfogható textúrával, amely életet lehel a jelenetbe, míg a kék és zöld élénk vonásai finom kapcsolatot létesítenek a természeti környezettel. A fény átszűrődik a levelek között, puha árnyékokat vetve, melegség és közelség érzését kelti. Éteri póza, valamint a színek játéka elbűvöli a nézőt, magával ragadja őt a kontemplatív birodalmába; úgy tűnik, mintha egy pillanatra megállna, hogy megossza gondolatait a természet magányosságában.

Ruhája élénk kékje csodálatosan ellentétben áll az erdő földszíneivel; Waterhouse ügyes színkezelése fokozza jelenlétét, lehetővé téve, hogy egyszerre tűnjön ilyenképpen és túlnanílónak. Ennek a művészetnek van egy érzelmi minősége, amely rezonál a 19. század végének romantikus művészetére jellemző sóvárgással. Ez a hétköznapi hajigazító cselekvés és a lenyűgöző természet háttérbe állítása mindaz, amit a néző az alkotás megtekintése után sokáig a fejében, ahogyan tekintetük visszavágyik a műre. Noha ezt a kompozíciót mély változások és kísérletezések idején készítették, Waterhouse szilárdan gyökerezett a szépség, a természet és a női titok témáiban, s így ez az alkotás korokon átívelő, és vonzóvá válik a régi és új művészetkedvelők körében.