Ez a 1925-ös önarckép csendes intenzitással sugárzik, az alkotót egy mély belső elmélkedés pillanatában ragadja meg. A középkorú férfi, kopaszodó fejjel és elgondolkodó tekintettel, enyhén a néző felé fordul, tekintete határozott és összpontosított. Az ecsetkezelés folyékony, mégis megfontolt, lágy éleket és határozott formákat ötvözve, ami szinte tapintható jelenlétet teremt. A fény a homlokon és az arccsontokon játszik, kiemelve a szigorú, mégis visszafogott kifejezést. A színpaletta visszafogott, földszínek és szürkék dominálnak, meleg okker árnyalatokkal és finom zöldes tónusokkal a háttérben, amelyek meghitt és csendes hangulatot kölcsönöznek a műnek.

Az összetétel tömör és szabályozott, a figura egy sötét, bizonytalan háttéren emelkedik ki, ami teljesen az arcra és a testtartásra irányítja a figyelmet. A majdnem egyszínű háttér választása növeli a portré pszichológiai súlyát, és a nézőt az alkotó belső világának mélységeinek elgondolására ösztönzi. A fény lágy átmenete szoborszerű minőséget ad a figurának; a visszafogott, kissé elforduló testtartás egyszerre sugall formalitást és személyes sérülékenységet. A két világháború közötti időszakban készült alkotás a hagyományos portréstílust finom modern érzékenységgel ötvözi – bizonyítva az alkotó kifinomult képességét, hogy a karaktert a puszta hasonlóságon túl ragadja meg.